Csak te lettél szabad
Emlék, hogy voltál egykor,
hogy állt ott a fák közt egy kicsi ház,
hol rohantam ölelő karjaidba,
s nem vérzett a magány.
Emlék, a zöldellő rét,
hol pillangókat kergettem nevetve,
dobozba téve eléd tettem,mint kincset,
rám néztél, s elengedted őket.
Emlék, hogy voltál nekem,
de illatodat most is érzem bennem,
a fák közé szaladva látlak,
s ott boldogság kacag.
Emlék , a sóhaj, a szívdobogás,
a szenvedélyes álmodozásunk,
a szabadság iránti vágyunk,
s csak te lettél szabad!
Emlék, hogy fénylik a szemed,
melegséget sugárzó tested,
de elfújta a szél a meghitt pillanatot,
elkorhadt a remény.
Emlék, hogy szólítottál nevemen,
dalolt, csilingelt, oly szépen mondtad,
de köd borítja el már az álmokat,
hószínfátylamat feketévé változtattad!
Emlék, bizsergő vágyam irántad,
a szenvedély már meghalt rég,
de az emlék, az érzés a múlt,
velem van, tudom, örökké!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése