Már nem játszom többé, minek,
megrogytam,lelkileg elfáradtam,
nem érdekel a holnap fénye sem,
a múlt úgyis megint visszatér,
mindig mindenhol ott van s kísért,
hát miért, mikor lesz béke bennem,
mikor leszek újra önmagam,
az a lány ki szeretett játszani,
kacagott éjjel, nevetett nappal,
ölelt, csókolt tüzes vággyal,
megdobogtatva a remete szíveket,
önfeledten szaladt,haja lobogott a szélben,
szoknyája sem rejtette el idomait,
szaladt , lepkét kergetve a réten,
űzve a valósnak tűnt álmokat,
hitte , hogy szabad s szárnya van,
s nem esett el, mert nem hagyta, erős volt,
lábai izmosak, feszesek voltak,
megmászták a legnagyobb hegyet,
s most véznák, a földön is megbotolnak,
szemében sincs fény, nincs tűz,
teste fáj, néha nem mozdul, béna,
béklyó tartja szorosan fogva,
élete sivár mederben pereg,
hát nem játszom többé,minek,
nem játszom, mert fáj a lélegzet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése