XXI. századi nyomor

Ács Nagy Éva
XXI. századi nyomor

Fénytelen, reményt vesztett csaták,
érzem és látom a koldus léteket,
aluljáróban fetrengő , unott lézengő
emberi roncsok, kik feladták már az álmot,
jól tudják erre nincs kiút, nincs megoldás,
csak a hideg kő, s kézben a pálinkás üveg,
csatatérré változott rémület a szemekben,
vérző , hideg sóhajok, kartonpapírok,
melyek elfedik a valót, a sovánnyá aszott
testeket, egykori daliát elfeledve,
bűzlő, rothadó semmivé válva,
állnak , várnak, vágynak a halálnak!
De álmodnak még tán, meleg otthont,
nagy családot, gyermekeket,
hol terített asztal várja őket,
s nem penészé érlelt kenyér,
vagy rothadó hús, elméjük ép,
a fagy még nem roncsolta össze ,
ruhájuk nem rongyos, foltos,
lakk cipőben táncolva , álmodnak,
hol nem fullasztja meg a füst, mert tűzet raktak,
nem vakoskodnak sötét éjben,
radiátor mellett boldogan kártyáznak,
ünnepkor nem a népkonyhán nyomorogva,
fellökve egymást, hogy falathoz jusson,
s nem nevet szemébe tábornokként a lét,
s nem ölték még ki belőle a reményt,
nincsenek fénytelen, reményt vesztett csaták,
nincs ,  talán nem  is volt koldus a lét!