Prózavers
Ültem, s nem gondolkodtam, elmém kikapcsoltam, bánat magányba roskadtam. Elhagytál, el gonoszul, összetörve szívem,
remeteségre ítélve testem. A csalódás mély árkot ásott szemem alatt,vágyam megöl, lelkembe maradt, marja csak marja mint sósav, mérgezi , nem kíméli sápatag testemet. Összegörnyedek,magzatpózom felveszem, így tán nem fáj, vagy elmúlik a gyomromtájékáról az az iszonyú görcs! Nem értem, még mindig nem értem a miérteket! Nem vettem észre, hogy készülsz, hogy távolodsz, oly boldog, oly szerelmes voltam én! De csak én!Most fázom,a hideg jégcsapot érlel bennem, az északi szél átjárót talál legyengült létemen,fájok, fázok,melegségre vágyok veled!De nem már nem lehet, mást ölelsz, láttalak vele, boldogan sétált melletted, én irigykedve néztem az ő boldogságát.Ó Istenem miért kínzol! Vedd el gyarló létemet,nélküle nem élet az élet, nincs szerelem, mámoros szenvedély, halottasház lett az egykori fészkünk!, S halottá váltam benne én!Kiszáradtam, mint valami vén-fa, semmire sem vagyok már jó! Vegetálok, már sehová sem megyek, mert özönlenek rám a miért kérdések! Ömlik még könnyem,sosem apad, bánattengerré növesztve, önsajnálat lesz gyilkosom, érzem!Koporsót ide nekem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése