Suttogás az éjben Prózavers

Ács Nagy Éva

Suttogás az éjben
Prózavers

Sötétedett, én már aludni készültem, mikor hirtelen feltámadt a szél,a bejárati ajtó megnyikordult! Nem foglalkoztam vele, tettem tovább a teendőmet. De akkor a szobámat egy ismerős fanyar illat járta át, a függöny megrebbent, én felriadtam, és árnyékot láttam az esti fényben! Néztem, láttam már valahol, de akire gondolok az nem lehet, mert hová ment onnét visszajönni nem tud!Játszik velem az elmém , megbolondultam,hittem, de akkor felém jött, én féltem is, sírtam, reménykedtem, a fény hirtelen arcára vetítődött, sikoltva kiabáltam, Istenem ez ő! ez nem lehet!Felébresztetted szunnyadó érzéseimet, a köd szemem előtt feloszlott, láttam, látlak újra!Nem változtál, olyan voltál mint akkor pont azon a napon, a rád jellemző pajkos ,huncut mosoly ott ült a szemed sarkán, bőröd
sem ráncosodott, talán fiatalodtál is, vagy csak képzelem, oly rég volt már mikor utoljára láttalak! Léptél még-még felém, kezed érintette testemet,ajkad ajkamra tapadt, csókoltál, száradt testemet elöntötte a vágy,tudom,szóltál..hiányoztál szívem! Azt hittem belehalok,oly valós volt, oly igazi , nem álom, nem lidérc,az az érces hang, az a lelkemig szaladt! A pókháló mit a nélküled töltött idő szőtt köré, most tisztult, felcsillantottad a reményt újra! De aztán jött a hideg valóság, hajnal lett, és elnyelt a kakasszó,
és én sírva suttogtam a varázsos éjbe, maradj, maradj, ne menj még!Azóta is minden éjjel várlak, hogy visszatérsz!